Jázmin ébresztője egész korán szólt, így időben el tudtuk indítani a napot még a nagy meleg előtt. Egy gyors avokádós tükörtojásos reggeli, és már kocsiban is voltunk. Az egész kis kiruccanásunk alatt Altea-t vártam a legjobban, és nem csalódtam. Ez a város tényleg mesés, a gyönyörű virágba borult fehér házikóival, és kedves lakóival együtt. A lélegzetem is elállt, olyan volt mintha egy spanyol filmbe csöppentünk volna. Bár 9:30-kor még egy lélek sem járt az utcán, elsőre kicsit olyan világvége hangulata volt, de így legalább kicsit befelé fordulva, csendben tudtuk szemlélni a mesébe illő utcákat. Érdekes módon Jázmin is tágra nyílt szemekkel nézelődött egyetlen szó nélkül.

Az óváros legszebb monumentuma a Nuestra Senora del Consuela templom volt. Szerintem egyszer mindenkinek el kéne látogatnia ide, félreértés ne essék nem vagyok egy őshívő, és senkit nem szeretnék meggyőzni létező avagy nem létező dolgokról. Mint majdnem minden embernek, nekem is egy halom kérdésem lenne Istenhez (vagy az univerzumhoz, hívd ahogyan te szeretnéd) amit nem értek, és jó lenne egyszer válaszokat kapni, ennek ellenére is imádom a templomokat, lehet az akár csak egy kis kápolna, vagy egy bazilika. Talán azért, mert ahogy belépek egyből olyan nyugalom árad szét a testemben, mint sehol máshol. Ilyenkor szerintem még az idő is megáll egy pillanatra ahogyan elmélázol ott bent a síri csendben, mintha tényleg egy másik világba lépnél be, és ez annyira jól tud esni a mai rohanó világban. Amíg körülnéztünk odabent, a város is elkezdett felébredni szép lassan, így leültünk a templom melletti kávézóba, én ittam egy cappuccinot, Máté pedig frissen facsart ananászlevet kért. Egyre melegebb lett, Jázmin is kezdett nyügisebb lenni, így gondoltuk álljunk is tovább. Igen ám, de ez persze nem volt olyan egyszerű, ahogy azt elképzeltük. A kis térről három utca is vezet lefelé, de mindegyik lépcsős volt, hol szélesebb, hol nagyon keskeny és magas lépcsőkkel. Persze babakocsival inkább a szélesebb utcát választottuk. Máté felvette Jázmint, én meg szerencsétlenkedve lebaktattam az üres ámbár így is rohadt nehéz babakocsival (szeretjük, de súly szempontjából nem volt a legjobb döntés és erre most jöttünk rá csak igazán). Itt újabb gyönyörű térre érkeztünk, de itt újabb lépcsők következtek (na ne..), egészen le a partig ami igencsak messze volt még. Mivel a kocsink fent parkolt, elképzeltem, hogy ha most le is szenvedjük magunkat, ide vissza is kell jönni (no way). Majd eszembe jutott, hogy a prolapsusommal, egy k*rva nehéz babakocsival és egy három hónapossal merész vállalkozás lenne, úgyhogy ezt most kihagytuk. Helyette Jázmin ekkor fent elaludt a babakocsiban, aminek nagyon örültünk, mert a nagy melegnek köszönhetően nem sokat alszik mostanában napközben. Kb. egy fél óra múlva elindultunk vissza a kocsihoz (ami újabb lépcsőket jelentett), a következő úticél a 11 km-re található Calpe volt.

Mint majdnem minden turista, én is utánanéztem annak, hogy mit érdemes megnézni itt, és egy nagyon érdekes épületre lettem figyelmes a neten a neve: La Muralla Roja, 1973-ban épült, Ricardo Bonfill műve. Az ember elsőre azt hinné, hogy ez egy műemlék, arra senki sem gondol, hogy az épület 50 magántulajdonban lévő lakást tartalmaz. A 21. századnak köszönhetően, egy pillanat alatt tipikus Instagram-fotós hely lett, ami persze egyik tulajdonosnak sem tetszik, a mai napig harcolnak azért, hogy ez ne így legyen. Olyannyira elfajult a dolog, hogy egyik évben arra lettek figyelmesek, hogy 20 turista mászik fel a kerítésen, és mennek befelé a jobb fotók elkészítésének érdekében. Hiába van kiírva, hogy belépni tilos, magánterület, sokakat ez sem tart vissza. Az instagramon 12.800 fotó található meg #lamurallaroja hashtaggel. Egyelőre a város vezetése, nem nagyon akar lépéseket tenni az ügyben. Belegondolva, elég szörnyű lehet, hogy egy nehéz nap után hazamész, és mindenhonnan kamerázó turisták vesznek körbe. Bár az egész épületet körbe lehet sétálni kívülről, mi csak a parkolóból készítettünk néhány fotót erről a különleges épületről.

Caple belvárosában már jóval nehezebb volt helyet találni, több kört is megtettünk mire lett helyünk. Egy tipp: ne vegyetek parkolóautomatából jegyet hétvégén, mert nem kell, hétvégén ingyenes a parkolás a legtöbb helyen. Persze az én spanyolul nem beszélő férjem, rögtön vett jegyet hétfőre, úgy, hogy vasárnap volt. Jázmin már-már hagyománynak számító üvöltése sem maradhatott el a parton, hála istennek hamar találtunk egy olyan éttermet, ami árnyékban volt és járt rendesen a levegő, így 12:30-kor leültünk. A kisasszony megebédelt, így mi is rendelni szerettünk volna, de miután megkaptuk az italokat, nem kaptunk étlapot, a pincérek leültek, a szakács pedig kijött cigarettázni. Gyorsan kiderült, hogy 13:00-13:30 előtt szinte sehol nem nyit ki a konyha, mondjuk ha belegondolok, hogy 10-11 körül még nyugodtan reggeliznek, érthető a későbbi nyitás. Nekünk persze már kopogott a szemünk az éhségtől a 7:30as reggeli után. 14 óra után viszont már fullhouse volt az étteremben. Miközben visszasétáltunk a parton a kocsihoz, több ingatlanirodán is megakadt a szemünk. Elgondolkodtunk, hogy milyen lenne itt élni. Persze egy idegen országba való költözés sosem könnyű menet: otthonhagyod a családod, belecsöppensz egy idegen kultúrába, és persze senki nem beszéli az anyanyelved. Mi az amit kapsz cserébe? Új esélyt, talán szebb jövőt is (de ez persze mindig csak később derül ki) és újabb kalandokat. Ki tudja lehet, hogyha legközelebb a Costa Blancán járunk már életvitelszerű bejegyzések lesznek a blogon? Meglátjuk…

A reggelünket igencsak megcsúszva kezdtük, 9-kor keltünk (ha spanyolok lennénk még ez is korai kelésnek számítana, ugyanis ők 10 óra előtt kb. levegőt venni sem hajlandóak), mert Jázminnak becsúszott egy hajnali etetés. Bár bevallom jól esett tovább aludni, mint a megszokott, de fullasztóan meleg volt, ami annyit jelentett, hogy kemény nap elé nézünk. Mivel egyikőnk sem bírja a hőséget (mondjuk van aki igen?), úgy döntöttünk egy közeli várost látogatunk meg: Villajoyosa-t. A neve jelentése: vidám város. Ez a név azonnal értelmet nyer, amikor a szemed elé tárulnak az élénk színű, keskeny házacskák egymás hegyén hátán a mediterrán tenger partján.

25 perc alatt megérkeztünk, parkolóhelyet könnyen találtunk, majdnem egészen a partig le tudtunk menni. Három dologgal szembesültünk azonnal ahogy kiszálltunk a kocsiból: borzasztóan meleg van, egy fikarcnyi árnyék sincs sehol, és olyan szél van, hogy a hajat letépi a fejünkről. Bár éreztem, hogy ez nem az az órákig sétálgatunk andalogva című városnézés lesz (ez sem), itt még pozitívan álltam a dolgokhoz. 5 perccel később Jázmin a tudtunkra adta, hogy sürgősen etessük meg vagy azonnal éhenhal. Férjem kiváló ötlete az volt, hogy a pálmafák alatt etessük meg közvetlen a parton, egyrészt mert csak ott van árnyék, másrészt meg milyen csodás a környezet. Le is mentünk az első lejáratnál ahol a babakocsival együtt térdig (nem bokáig, térdig!) süllyedtünk a homokba. Toltuk, húztuk, vontuk, persze csak jobban elsüllyedt az üvöltő gyerekkel együtt. Jázmint gyorsan kivesszük, apa babakocsit a nyakába veszi és az egész part azt nézi, ahogyan a Hadházi család, kúszva-mászva, sikító gyerekkel és babakocsival a vállán “rohan” a pálmafák felé. Oké megvagyunk, de most hova ülünk le? A homokba? Nem. Anya gyorsan szalad vesz egy gyékényt pár euróért a legközelebbi boltban, majd “szalad” vissza a futóhomokban. A gyékényt próbáljuk lerakni a földre, ami persze varázsszőnyegként repked jobbra-balra, sebaj legalább van hova letenni a gyereket, csak essünk már túl az etetésen. Gyerkőc nyugodtan meghamizik, mehetünk tovább.

A város látványa tényleg csodás, akár egy mesekönyv házikói is lehetnének. Véletlenül pont betekintést nyertünk az egyikbe, egy nagyon szűk meredek lépcső vezetett felfelé, Máté még meg is jegyezte, hogy úristen itt aztán nem mennénk fel egykönnyen. Pár perccel később egy idősebb hölgy megállt mellettünk robogóval, és megkérdezte, hogy beszélünk-e spanyolul, mire azt feleltem, hogy igen. Elmesélte, hogy épp látta, hogy mennyire rácsodálkoztunk a szűk lépcsőre, és annyira vicces volt az arckifejezésünk, hogy elnevette magát, majd közölte, hogy amúgy itt minden ház ilyen pequenita (vagyis picike), majd megjegyezte, hogy Jázmin milyen gyönyörű és továbbállt. Ha valamit imádok Spanyolországban az az emberek közvetlensége, csak pár napja vagyunk itt, de több idegennel elegyedtünk eddig szóba, mint összesen eddig Magyarországon. Az emberek nem félnek megszólítani, ha valami vicceset látnak, megdicsérnek ha tetszik nekik valami, és gratulálnak a gyönyörű kislányodhoz. És még egyszer mondom ezek vadidegen emberek, akiket először látsz az utcán. Amikor megkérdezi, hogy vagy, hogy hívják a kislányodat, mennyi idős akkor érdekli is a válasz nem csak udvariasságból kérdezi meg.

Jázmin közben elaludt a babakocsiban, így úgy döntöttünk ideje nekünk is enni valamit. Egy olasz étteremre esett a választásunk (tudom Spanyolországban vagyunk) teljesen véletlenül. Én egy pestos paradicsomos calzone-t kértem Máté pedig milánói bordát. Már vártuk a rendelésünket egy ideje, amikor eszünkbe jutott a parkolás (neee már megint), 10 perc múlva lejár. Máténak ismét volt egy kör futása a hét végére lassan csak összeadódik egy teljes futás, ha már minden nap elmondja, hogy edzeni szeretne. Közben a pincérnő meghozta a rendeléseinket, és kissé hangosan konstatálta félig belelógva a babakocsiba, hogy jaj Jázmin de szép, mire persze felébredt… éljen. A nagy kék szemeivel kért számon, hogy miért van benne a néni az aurájában, majd a szája lefelé görbült a pisis pelus miatt. Úgy voltam vele, hogy nekem nincs szükségem mosdóra, simán tisztába teszem a babakocsiban ahogyan eddig is. Igen ám, de abban a pillanatban, hogy lekerült a koszos pelus, jött egy nagyobb “fuvallat” vagy inkább egy kisebb orkán, ami azonnal segített Jázminnak meghozni az újabb ihletet, és így egy kisebb Balatont pisilt a mózeskosárba. Egy hangos légyszii nee hagyta el a számat, de már késő volt, mosolyogva, elégedetten és persze megkönnyebbülten vigyorgott rám. A babakocsit kitettük a napra, a kisasszony pedig az ölünkből kísérte végig amíg megebédeltünk, de egyre nagyobb volt a forróság, amint mindannyian nehezen viseltünk. Persze nem csak mi, hanem a pincérek is,akik percenként jajgattak fel egy újabb betérő vendégnek, hogy: Ay qué calor! ami körülbelül annyit tesz, hogy jaj milyen hőség van. Később azt is elárulták, hogy ezzel megdőlt a melegrekord, ugyanis május végén augusztusi meleg van, árnyékban 32 fok, napon 40-42. Így mi is húztuk inkább a nyúlcipőt hazafelé, majd pancsoltunk egy nagyot a medencében. Szép volt, jó volt, de elég volt!

A tegnapi napon Benidormot látogattuk meg, nem véletlenül. Egy kedves hölggyel volt találkozónk, aki mesélt nekünk a benidormi életről. Kissé félve, de annál magabiztosabban indultunk neki a napnak, vagy inkább azt mondanám próbáltuk azt mutatni gyermekünknek, hogy ma bizony ura leszünk a helyzetnek, ennek pedig egy oka van: a gyerekek kiszagolják a félelmet. Sokkal rendezettebben indultunk neki, mint első nap, próbáltam megjegyezni mit hova tettem, mert a hisztirohamok közepette általában azt is elfelejtem, hogy hogy hívnak, és ez nem vicc. Olyan pánikba tudok esni, hogy nincs meg a kedvenc cumi vagy a nyunyóka hogy teljesen lefagyok, mint egy éppen érettségiző diák. Se kép se hang. Bár tény, és ezt a családom tudja a legjobban, hogy én mindig keresek valamit (legtöbbször a telefonom), de tényleg állandóan. Édesanyám szerint a fejem is elhagynám ha nem lenne a "nyakamra ragasztva".

Beszálltunk a kocsiba még időben is voltunk (wow), Jázmin pedig két perc után már nyomta is a szunyát (dupla wow). Fél óra múlva meg is érkeztünk Benidormba, már az autópályáról lehetett látni a hatalmas felhőkarcolókat. Benidorm arabok lakta terület volt egészen a visszahódítsáig, amikor I. Jakab aragóniai király visszaszerezte ezt a provinciát csapatával. Bár az ő nevéhez fűződik a híres visszahódítás, a várost 1325 május 8-án alapította Benardo de Sarría.  1410-ben és 1448-ban ismét megtámadták a várost, kalózok törtek be a városba. Végül a halászat kezdte el megmenteni a város életét az 1700-ás években, ekkor mindössze 220 lakosuk volt. 1950 és 1967 között kezdődött a mostani urbanizáció kiépítése, persze jóval hátrébb szorítva a halászatot és a földeket. Belegondolva lenyűgöző, hogy egy kihalás szélén álló kis falu a halászatból később egy turisztikai nagyvárossá növi ki magát. Hogy mennyire tartotta meg a régi báját, ha engem kérdeztek semennyire, de mindennek megvan a maga szépsége és a pozitív oldala. Hetente 5-6 ezer turista látogatja meg Benidormot, ami havi 20-24 ezer embert jelent. A sok angol tusristának köszönhetően nem nagyon van olyan kávézó vagy étterem ahol ne beszélnének angolul, sőt olyan részei is találhatóak a városnak, ahol kis angol közösségek jöttek létre. 

Miután mindent megtudtunk amit szerettünk volna ovikról, sulikról, közbiztonságról, és úgy általánosságban az itteni életről, továbbálltunk nézelődni. Hála istennek Jázmin végig békésen aludt a babakocsiban, így végre egy kicsit fellélegezhettünk. Megnéztük a Balcón de Mediterraneo-t, ahonnan csodás kilátás nyílik az egész városra, tényleg fantasztikus hangulata van az egésznek, majd beültünk egy étterembe. Békésen ettük a salátáinkat, közben Jázmint is megetettük, amikor eszünkbe jutott, hogy baszki a parkolásunk mindjárt lejár. Turbó üzemmódba kellett kapcsolni, ha nem akartuk, hogy megbüntessenek, ugyanis kb. minden sarkon parkolóellenőr és rendőr található. Mondtam a férjemnek, hogy szaladjon be fizetni, ki ne kérje a számlát, mert itt az un momento és hozom az felér egy fél nappal, szóval ők soha sehova nem sietnek na, a te kedvedért meg pláne nem. Félúton visszafelé ugy döntöttünk, hogy Máté nyúlcipőt húz és a kocsihoz szalad (úgyis mindig edzeni akar). Az utolsó percben ért oda a kocsihoz, így megúsztuk a büntit. Hazafelé az úton még megcsodálhattuk egy párszor a monstrumokat és a gyönyörű tengerparti villákat, amíg végül olyan kicsire nem zsugorodtak, hogy szép lassan eltűntek a szemünk elől. Sikeres napnak könyveltük el a tegnapit, egészen az esti fürdetésig, amiután kislányunkat több mint egy óráig kellett ringatni. Nem baj, tudjuk, hogy nincs olyan, hogy kerek egész, ez így volt szép ez a nap. 

Akár azt is írhatnám, hogy a mai napunk szuperül telt, nem volt semmi gond, mindent kézben tartottunk, és persze mindent meg tudtunk nézni amit akartunk. Ezt is írhatnám, de mivel megígértem hogy mindenről őszintén beszámolok nektek, így ez most nem az a rózsaszín felhős történet.

Reggel mindenki boldogan és mosolygósan kelt, úgy éreztem ez egy jó nap lesz, ha azt nézzük volt boldog része is, de a bonyodalom kicsit több volt. A terv Alicante bejárása volt, viszont mivel a kis útitervünket otthon hagytam, így maradt az improvizáció… na ez volt az első hiba amit elkövettünk egy három hónapossal. Biztos vannak olyan anyukák, akik simán lehozzák a napot így is, de bevallom nekünk ez most nem sikerült, úgy ahogyan elképzeltük.

Azért ejtsünk egy pár szót Alicantéról. Alicante (katalánul Alacant) a Costa Blanca egyik legfontosabb városa, a Benacantil-hegység lábánál fekszik. Hivatalos nyelve a katalán és a spanyol. A város nevéről egy legenda is kering, Ali és Cántara, a szerelem és háború legendája. A történet két fiatalról szól Aliról és Almanzor-ról akik elakarták nyerni egy hercegnő szívét, akit úgy hívtak Cántara. A két név alapján nem nehéz kisakkozni hogy ki nyerte el a hercegnő szívét, kettőjük nevéből lett a város neve Alicante. A város egyik legnagyobb látványossága a Santa Bárbara kastély, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tengerpartra. Bár tervben volt, hogy megnézzük mi is, ma nem jutottunk el odáig.

Már a parkolás is nehézkes volt, végül egy mélygarázsban (Parking Canalejas) tudtunk megállni a kikötőtől 5 perc sétára, egy óra 1,70 euró volt. Gyerkőcöt gyorsan babakocsiba raktuk és nekiindultunk. Végigsétáltunk a 600 méteres Explanada-n, amit 6,6 millió piros, fekete és krémszínű márványcsempe darabból raktak össze. A sétány legimpozánsabb épülete a Casa Carbonell, ami a húszas években épült, Juan Vidal Ramos építész műve, kupolái a város legkarakteresebb vizuális elemei. Innen azonban sajnos túl messzire nem jutottunk, mert Jázmin éhségjelzője igen hamar max hangerőre kapcsolt. Azt már a reptéren is megtanultuk, hogy pelenkát cserélni és etetni bárhol bármikor tudni kell és kész, nincs mese meg kell oldani, mert az ő nyugalma az első. Mivel már a parton sétáltunk, ahol semmi árnyék nem volt, egy étterem mögött álltunk meg etetni, igazán romantikus volt a kukák közelében ezt megejteni, viszont itt még megvolt a kellő humorunk a dologhoz. A következő megálló a híres Mercado vagyis piac volt, viszont gyermekünk még itt se mutatta a hajlandóságot, hogy együtt működjön velünk, így csak gyorsan végigrohantunk rajta. Kezdtünk mi is éhesek lenni, de azt se tudtuk hol vagyunk, merre szeretnénk menni, Jázminnak mi a baja, fog-e egyáltalán aludni a  babakocsiban vagy hagyjuk az egészet és könyveljük el, hogy ez egy ilyen nap? Gyors boltba szaladás (tényleg kb. mindenhova rohantunk mint a mérgezett egerek), és itt jött a nagy rejtély, kiderült számunkra,hogy a spanyoloknak fogalmuk sincs arról, hogy mi az a babavíz és az ugyan minek kell az nekünk? Hát igyon a gyerek tejet minek neki víz? Ennél a pontnál kezdtem kicsit elveszni, és azt is tudom, hogy babavíz nélkül is lehet élni, de igencsak megkönnyítette volna a dolgunkat ha találtunk volna valahol. Egy doboz macaronnal enyhítettem a bánatom, ami viszont tényleg 5 csillagos volt, még az amúgy nem édesszájú férjemnek is ízlett ami nagy szó. Kipróbáltuk a horchatat is, ez egy növényi alapú ital, ami áztatott, őrölt es édesített (értsd brutálisan édesített) tigrisdióból készül. Miután majdnem cukormérgezést kaptunk, beugrottunk a Corte Inglésbe is, ami Európa legnagyobb áruházcsoportja, világszinten pedig a harmadik. Én egyszerűen imádom, napokig el lehetne bóklászni, mi az első szintig jutottunk onnan is Jázmin kapott egy nagyon jópofa csörgőt. Visszasétáltunk a parkolóhoz es innen kezdődött csak az igazi móka… Jázmin paradicsomvörösre üvöltötte magát a légkondis kocsiban, mióta megszületett talán most először voltam teljesen tanácstalan, pedig azért egy anya szerintem az esetek 99%ában tudja, hogy mi lehet a gond és az esetek nagy részében meg is tudja azt oldani. Még a mindenre felkészült férjemet is annyira meglepte a hirtelen jött hiszti, hogy azt hittük ördögűzőt kell hívni, mert valami tuti megszállta a gyereket. Később kiderült, hogy drága kislányunk valószínűleg csak elkezdte a határokat feszegetni, mert ahogy visszaértünk a szállásra fülig ért a mosoly a száján. Még meg is kérdeztük hogy szerinted ez vicces? Mire szinte hangosan kacagott… 

A nap további része medencézéssel telt, és azzal, hogy állandóan kizavarjuk a tulaj kutyáját, Mikey-t a mopszot a lakásból. Imádjuk a kutyákat, nekünk is van, de a kis terrorista úgy gondolta, mindenképpen be akar jutni hozzánk, és megmutatni, hogy ezen a portán bizony ő a főnök , persze gazdáira ügyet sem vetve. Mikey-t nem érdekelte sem a neve, sem az ezerféle jutalomfalat amivel próbálták kicsalogatni. A nap fénypontja pedig, drága tulajunk szomszédjai voltak, akik pont altatáskor átjöttek grillezni és végig üvöltve beszélve  ("gyönyörű” német nyelven) végigdumcsizták az estét míg mi már mindenféle pózban altatni próbáltunk a ház minden pontján. 
Hát így telt az első napunk Spanyolországban, szurkoljatok, hogy a hét többi része jobban sikerüljön. Az erő legyen velünk, és ne hagyjon el bennünket a remény.

Megszólalt az 5:30as anyaébresztő, úgy voltam vele, hogy inkább felkelek hamarabb, és minden ami kimaradt a bőröndből bepakolom, rendet rakok, reggelit csinálok (én kis naiv), így majd a Hadházi család életében először időben el fog tudni indulni. Aha jó poén… Minden jól indult, eléggé sínen voltunk magunkhoz képest, amikor ráneztem az órára 7:15-kor, hogy baszki még nem ért ide a kutyaszitter, 7 óra volt megbeszélve. Messenger gyorsan csekkol, 6 órája volt elérhető, nem baj csörögjünk rá… a hívott szám nem elérhető… erre a hangra olyan gyorsan felugrott a pulzusom, mint amikor zsigerből érzed hogy valami nem oké. Nem baj nyugodjunk meg, próbáljuk messengeren hívni, kb. fél perc múlva felvette (egy órának tűnt) hogy basszus elaludt… Ránéztem ismét az órára 7:26, 7:50-kor kell indulnunk, nem fog ideérni mire mennünk kell. Hála istennek van egy fantasztikus anyukám aki, meg tudta várni és mi elindulhattunk, de ekkor már olyan pánikban és stresszben voltam a kapkodás, aggódás és a forgalom miatt hogy elsírtam magam, gondoltam jól kezdődik az első utunk. 

Anya tiszta ideg, apa meg csak röhög szokás szerint (szerintem ő igy vezeti le a feszültséget). Bár a forgalom miatt nem volt gond, a reptérhez közeledve megcsapta az orrom a kakiszag, amit egy perccel később drága férj is megerősített: Úristen mi ez a szarszag? Parkolóba gyorsan be, végülis mindent meg lehet oldani a kocsiban, egy gyors pelenkázást is. Ezzel nem is lett volna gond, ha drága gyermekünk nem a háta közepéig lett volna szaros. Volt egy plusz ruhánk, pont az ilyen esetekre, így egy gyors öltözést is meg kellett ejteni, amit persze minden gyerek imád (persze,hogy nem). A becsekkolás, ellenőrzőkapu, felszállás a gépre, mind-mind zökkenőmentes volt, Jázmin az egészet végigaludta, plusz mivel babával vagyunk mindenhol előre engedtek (lehet h eddig is így kellett volna csinálni?)

Ahogy felszálltunk a gépre újra elöntött a pánik: te jó ég mikor ment össze így ez a gép? Persze nem lett kisebb és bár sosem volt nagy, babával és egy halom cuccal, úgy tűnt mintha kb fele akkora lenne, mint amikor utoljára ültünk wizzairen. Úgy éreztem mindenki az aurámba liheg, repülni meg amúgy sem szeretek. Egy nagy szerencsénk volt, hogy ott volt velünk a férjem, aki szó nélkül minden súlyt levett a vállamról, egy halom alkalommal pelenkázott (igen Jázmin úgy gondolta a repülőn is kipróbálja milyen kakilni), etetett, altatott, mászkált, intézkedett, úgyhogy innen is köszi Hubby! 

Miután leszállt a gép, elvittek minket a bérelt kocsinkhoz, amibe kocsibolondokként azonnal beleszerettünk, nagyon pöpec kis járgány (Citroen C3), annak már kevésbé örültünk, hogy úgy kellett betetrisezni magunkat a kis csomagtartója miatt, de elnézzük neki. A szállásunk Mutximel városában van, 30 percre Alicante repülőterétől. Közel távol nincs senki és semmi, de azt hiszem jelenleg pont erre van szükségünk, egy kis nyugodt elvonulásra. Később a szállásról is lesz bejegyzés és az első nagybevásárlásról is, szerintünk megér egy misét, viszont régen volt már fél hat, a gézengúzunk is alszik már, mi pedig megyünk koccintani, hogy megünnepeljük sikeresen megérkeztünk Spanyolországba, szívem országába. 

A férjemmel mindig is aktív életet éltünk, már gyerekkorunkban sem tudtunk sokáig egy helyben megmaradni. Imádunk utazni, felfedezni, jókat enni, na és persze az életünk a sport, így állandó mozgásban vagyunk. Sportolunk éjjel-nappal amikor csak tehetjük, vezetjük a saját triatlon egyesületünk, és idővel családot szerettünk volna, így először lett egy dalmatánk. Egy nagyon bolond és hiperaktív dalmatánk. Amikor elújságoltuk a családnak és a barátoknak, hogy kutyánk lesz csak fogták a fejüket: úristen… lakásba? Dalmata? Tudjátok mennyi idővel jár? Mindent szét fog rágni, és az egész lakást összepisili majd. Mi lesz a versenyekkel? Hova rakjátok? És ha jön a baba, akkor mi lesz? Levegővétel nélkül sorjázták a kérdéseket, mi pedig jót mosolyogtunk és elindultunk a tenyésztőhöz. Szerelem volt első látásra. Az első éjszaka annyira féltünk, hogy bepisil, hogy szó szerint mellette feküdtünk a helyén. Semmi gond nem történt, és napról napra egyre bátrabban közlekedtünk vele. Nem voltak szétrágott cipők, helyette volt megrágott fal. Sétálni nem lehet vele, csak maximum rohanni 190-es pulzussal, és állandóan (de értsd szó szerint) állandóan pörög, nem lehet lefárasztani vagy csak nagyon ritkán egész napos sporttal (még jó, hogy anno azért nem akartunk vizslát, mert túl hiperaktív). Minden rosszaságával együtt (amiből hála istennek kevés van) teljesen a szívünkhöz nőtt. Vittük magunkkal a triatlon versenyekre (nem sült el mindig jól, de túléltük), volt külön kutyás nyaralás a Balatonnál, ahol csak rá koncentráltunk és a hosszúhétvége csak róla szólt, kutyás stranddal és sok játékkal. 1 év után úgy voltunk vele, hogy ezzel a feladattal igen jól megbirkóztunk így jöhet a baba. Jött is, még azelőtt, hogy ki tudtuk volna mondani, hogy baba…

Miután Jázmin (nekünk csak Jázó) megszületett igencsak elkapott a pánik, hogy mégis hogyan fogjuk folytatni az életünket, inkább majd kihagyom a versenyeket és várunk, amíg egy éves nem lesz? Nem megyünk az idén nyaralni? Babával vajon lehet világot látni? Elkezdtem követni utazós anyákat, akik 2 vagy akár három gyerkőccel járják a világot, a legfiatalabb porontyaik alig 2-3 hónaposak. Megnyugtatott, hogy igenis léteznek ilyen gladiátor anyucik, akik minden nehézség ellenére képesek akár a világ másik felére is elutazni. Hiszek abban, hogy egy babának mindegy, hogy hol van, a lényeg a nyugodt családi környezet, és egy külföldön is tartható már kialakult napi rutin. Szóval a recept a babás utazáshoz: egy kiegyensúlyozott baba, egy nyugodt anya, egy még nyugodtabb apa, jól összehozott logisztika és a napi rutin megtartása. Könnyű ezeket így leírni és elolvasni, de vajon megvalósítható? 6 nap múlva a mi kis családunk is megtapasztalja, amit ti is figyelemmel kísérhettek majd itt a blogon és Facebookon is. Tabuk nélkül, őszintén fogom leírni az Alicanteban töltött napjainkat egy három hónapos huncut kislánnyal. Bizonyára nagyon sok családi utazós blog kering már a neten, mégis úgy gondolom érdemes lesz leírnom a tapasztalatainkat, mert Hadháziéknál valami mindig történik, kezdve az állandó késéseinkkel, az utolsó pillanatban való szervezkedésről már ne is beszéljünk. Vajon időben odaérünk a reptérre? Meglátjuk…