Nem hagyott nyugodni, hogy nem láttuk teljes pompájában Alicantét, így visszatértünk utolsó napjaink egyikén. Kicsit felkészültebben (azt hittük), és nyugodtabban, mint érkezésünkkor. Mielőtt elindultunk azért utánanéztem, hogy babakocsival is be tudjuk-e járni, nem lesz-e nagyon nehéz a terep. Több oldal is megerősítette, hogy babakocsival is járható, úgyhogy semmi akadáya nem volt, hogy jól szemügyre vegyük. A 166 méter magasra épített Santa Bárbara vár névadója Kasztíliai Alfonz volt, aki 1248. december 4.-én, azaz Szent Barbara napján foglalta el a várat a móroktól. Ingyenesen látogatható, mi majdnem egészen a tetejéig fel tudtunk menni kocsival, ahol található egy szintén ingyenes, bár kevés férőhelyes, kicsi parkoló. Mivel a spanyolokhoz és a legtöbb turistához képest időben érkeztünk, így találtunk helyet, de visszafelé már több autó is várakozott a felszabadult helyekre. Ha valaki tömegközlekedéssel szeretne menni, egészen a vár bejáratáig felmegy a busz. A parkolóból ránk még várt egy igen meredek kaptató felfelé a 32 fokban, és még csak délelőtt 10 óra volt. A kilátás már innen is gyönyörű volt, ezért bíztunk benne, hogy megéri felmenni majd a legtetejére. A bejáratnál egy térkép fogadja a látogatókat, miszerint körülbelül 1,5 óra alatt lehet bejárni az egészet. Jázmin nyüglődött, ez nekem már egy kicsit rossz ómennek tűnt, de a gondok akkor kezdődtek, amikor beértünk a várba. Bár lépcső tényleg nem akadályozza a babakocsis közlekedést, az irtó meredek köves domboldalak, amik szétrázták a gyereket, amíg a babakocsiban volt, hagy némi kívánnivalót maga után, a lefelé út még érdekesebb és viccesebb volt. Teljesen jogosan merülhet fel az a kérdés, hogy mégis mire számítottunk egy várban, esetleg nem lett volna jobb beszerezni egy hordozót? Nem egy család jött velünk szembe hordozóval, amiben gyerkőcük békésen aludt, még mi kőről kőre egyensúlyozva megdöntve a babakocsit imádkoztunk, hogy ne ébredjen fel csemeténk, és ne rázzuk szét az agyvelejét. Egy gondunk volt, hogy gyermekünk olyan szinten utálja a hordozót (tök mindegy milyen, többel is próbálkoztunk), és azt, hogy korlátozva van az állandó mozgásban lévő kis habteste, hogy inkább elengedtük ezt a témát. Felszenvedtünk magunkat a vár légkondis kávézójába, Jázmin el is aludt amíg mi kávéztunk, a kilátó azonban még messze volt, így felmerült a kérdés, hogy mi a fontosabb? Ő végre alszik, aminek nagyon örültünk, de ha már itt vagyunk valahogy csak fel kéne jutni. 

Lejebb találtunk egy liftet, amit kifejezetten babakocsival érkezők és mozgássérültek használhatnak, erre több tábla is felhívja a figyelmet, és a liftet kezelő fiatalember is ellenőrzi azokat akik felfelé szeretnének menni, érdekes módón lefelé bárki használhatja a liftet (spanyol "logika"). Éljen feljutottunk!- gondoltuk, de a lifttel csak egy nagyobb kanyart spóroltunk meg, még mindig várt volna ránk egy kisebb túra felfelé. Brutál meleg volt, éhesek voltunk, Jázmin ébredezett, így elidultunk lefelé, ismét... Amíg visszazötyögtünk a kocsihoz, megbeszéltük, hogy el kéne intézni egy bevásárlást, ami szintén meghiúsult, mert vasárnap semmilyen bolt nicsen nyitva, így elég gyorsan lepattantunk a kis képzeletbeli fotocellás ajtóról. Sebaj, akkor sétáljunk a parton, és ebédeljünk valahol. Találtunk egy hangulatos kis éttermet közvetlen az Explanadan, ahol ettünk egy jó paellát, én ittam egy isteni mojitot, Jázmin pedig végig az igazak álmát aludta a babakocsiban így nem is kellett ennél több.

Másnap reggel fájó szívvel, de elindultunk haza. Reggel 7:30-kor még nem sejtettük, hogy milyen hosszú lesz a nap és mi vár ránk, hát mit ne mondjak olyan hadházisra sikerült.. Mivel bevásároltunk egy pár dolgot a hét során, és már kifelé jövet is többletsúlyban voltunk, inkább nem akartunk kockáztatni, venni szerettünk volna egy kis kabinbőröndöt. A közeli plázába mentünk, jól végignéztük a kínálatot, találtunk is egy elég pöpec bőröndöt, ráadásul féláron (hah ja..), Máté azért még nézett rá lakatot is, ami szintén akciós volt (ja nem), ha netán fel kéne adni. Boldogan és elégedetten beálltunk a sorba, amikor is kiderült, hogy kétszer annyit kell fizetni, mint amire számítottunk... Kikerekedett szemmel, de kifizettük, már nem akartunk visszamenni és problémázni, csak lenyeltük a békát, és erősen elszámoltunk magunkban tízig, hogy át ne számoljuk mennyit fizettünk. Még volt egy óránk a bérelt kocsi leadásáig, úgyhogy ittunk egy kávét és Jázmint is megetettem amikor jött az SMS: Budapestre induló járata késik, tervezett indulás 14:30 helyett 16:25. Rögtön számolni kezdtem Jázmin etetéseit, mindent úgy mértem ki, hogy az utolsó etetésre már otthon leszünk, így víz se volt nálunk annyi és tápszer sem... Próbáltam nem pánikolni, meg kellett oldani ezt a gondot, és imádkozni, hogy egyáltalán hazaérjünk és a késésekből ne az legyen, hogy egyáltalán ne tudjunk hazamenni.

Mindezek után elbúcsúztunk csodás bérelt autónktól, a transzfer pedig elvitt minket a reptérre. Úgy néztünk ki, mint egy rém rendes család, két bőrönddel, hatalmas szatyrokkal, hátizsákokkal és egy babakocsival. Ha valamit még nagyon tanulnom kell az a pakolás, még a fülünkről is szatyor lógott (ha érted mire gondolok). Egy csomó mindent nem vihettünk át a security kapun, így drága férj úgy döntött magába dönt, úgy kb. 10 liter üdítőt, hogy ne kelljen kidobni. Az egyiket sikerült magamra öntenem (amit nyitva egy székre helyezett, kérdem én miért?) de itt még közel sem volt vége a napnak. Túl akartam esni az átvizsgáláson, és kicsit lenyugodni. Ami ezek után következett, az a hosszadalmas várakozás volt mindenhol: várni a kapu bejelentéséig (persze amikor már csak 1 perc volt hátra, valahogy hirtelen mindig újból 5 perc lett), majd várni, hogy felengedjenek minket a gépre, a kapunál 1 óra 10 percet vártunk, majd amikor végre leültünk, közölték, hogy a crew munkaideje lejárt a késések miatt, így váltás lesz. Újabb 25 perc várakozás már a gépen. Valószínűleg Jázmint is kimerítette, hogy reggel 7 órától állandó mozgásban voltunk, így az egész utat átaludta. Sikeresen leszálltunk, a gép még mozgásban volt, amikor egy nő kikapcsolta az övét és elkezdett rohanni a kijárat felé, közölve mindenkivel, hogy ő most leszáll. Visszakísérték a helyére, pár perc múlva megálltunk, mindenki azonnal felugrott persze, mint a kisiskolások csengetéskor, azonban nem érkezett meg a lépcső, sőt egy darab dolgozó sem volt felkészülve érkezésünkre. A korábban említett hölgynek itt betelt a pohár (kinek nem?), ezért elkezdett veszekedni a légutaskísérőkkel, hogy márpedig ő most azonnal leszáll, hiába magyarázták neki, hogy lépcső nélkül nem tud leszállni, közölte, hogy akkor leugrik. Ennél a pontnál éreztem, hogy igen... hazaértünk. Amikor azt hittük ettől szürreálisabb már nem lehet a helyzet, megcsapta az orrom az erős kakiszag. Ahogy Máté felállt Jázminnal, majdnem kicsapta a szemem a pólója, ami konkrétan tiszta szar volt, és hát persze mondanom sem kell, hogy a gyerek is kb. a nyakáig volt szaros. Az előttünk ülő spanyol család olyan jót derült ezen (Welcome Papi!- mondták röhögve), hogy már mi is csak röhögni tudtunk. Mindezek után (persze már Jázmint átöltöztetve) 35 percet vártunk a bőröndjeinkre, amik szintén problémát okoztak, mert nem volt, aki szalagra rakja őket, ekkor volt 21:30. 

22:10 perckor hazaérkeztünk a nagy útról. Az egyik szemünk sírt, a másik nevetett, de lényeg, hogy épségben hazaértünk. Lesz mit feldolgozni, sok mindent tanultunk az első babás utunkból, és alig várjuk a következőt.