Mivel a férjem, és én is utazni, felfedezni szeretünk a legjobban, ezért a 24. születésnapomra milánói utat kaptam ajándékba. Most Jázmin és Szenátor nélkül, kettesben turistáskodtunk, amit innen is köszönünk a nagyszülőknek, nélkülük ez nem valósulhatott volna meg.

1 éjszakát töltüttünk Milánóban, no persze nem azért, mert több időt nem érdemes itt eltölteni, hanem mert elsőre Jázmin nélkül ez volt a maximum, amit bevállaltunk. Nagyon jókat ettünk, ittunk, várost néztünk, kikapcsolódtunk, és most csak egymásra koncentráltunk. Lépésből sem volt hiány, a 2 nap alatt durván 40.000 lépést sikerült begyűjteni. A gépünk 6:50-kor indult Budapestről, majd 1 óra 20 perc alatt meg is érkeztünk épségben, bár ez nem a pilótán múlt. A repülés soha nem fog a kedvenceim közé tartozni, úgy vagyok vele, hogy jobb minél hamarabb túlesni rajta. Általában 10 körömmel kapaszkodok felszállásnál és leszállásnál is, de a landolás a nagyobb mumus számomra. Na hát ez a mostani az eddigi legrosszabb volt, amit tapasztaltam, nem viccelek egy pillanatra azt hittem végünk, még a férjem szeme is kikerekedett márpedig ő nem egy szívbajos fickó. Később kiderült, hogy drága pilótánknak igencsak "jó" híre van, sokan ismerik landolási stílusát, ami semmit nem változik, hiába az évek és a rutin.

A sokkhatás után, kitaláltuk, hogy megnézzük Bergamo városát, ha már itt szállt le a gép, és milyen jól tettük. Ez a csodás olasz városka két részből áll: cittá alta és cittá bassa. Cittá alta a dombra épült régi város, gyönyörű macskaköves utcákkal, templomokkal, igazi olasz hangulatú pékségekkel, míg cittá bassa az új, modern városrész. A repülőtérről kilépve, rögtön a buszmegállóba botlunk, gyakran járnak fel buszok az óvárosba, így rögtön sikerült elcsípni egyet. Kb. 20 perc alatt egy másik világba csöppentünk. Rögtön a kapu előtt egy térkép segít eligazodni a város főbb nevezetességeihez. Siklóval is fel lehet jönni a városba, ami állítólag gyönyörű, de csak pár perc az egész, így ezt kihagytuk. Korán érkezésünk egyik hatalmas előnye volt, hogy teljesen üres utcákon sétálgathattunk kettesben. A reggelinket a Nessi pékségben vettük meg, ami 1946 óta működik és a város legjobbja. Máté egy spenótos, sonkás pizzát evett, én pedig egy pisztáciás croissant-t. Hát szerintem elég annyit mondanom, hogy ha rágondolok még most is összefut a nyál a számban.

A főbb látványosságok, amiket megnéztünk: Santa Maria Maggiore Bazilika, ez Bergamo legfontosabb és szerintem legszebb épülete, annyira ámulatba ejtett mindkettőnket, hogy 20 percig csak csendben ültünk és próbáltunk betelni a látvánnyal. A főtér (Piazza Vecchia) egy része épp felújítás alatt állt, de igy is kellemes hangulata volt. Az óváros kapujánál, már több turista fotózkodott mire odaértünk, nem véletlenül. Gyönyörű kilátás nyílik a széles várfalról, a város modern részére. 2007-től ez a várfal az UNESCO világörökségének része lett, plusz érdekesség, hogy itt dőlt meg a „világ legnagyobb ölelése” Guiness rekord 11 ezer ember segítségével. Maga a várfal 4 km hosszú, kellemes sétát lehet beiktatni a városnézéshez.

Miután kisétáltuk magunkat, és a turisták is egyre többen lettek, úgy döntöttük lemegyünk és megnézzük a város modernebb részeit is. Az alsóváros közel sem volt olyan érdekes, mint az óváros. Sétálóutcák drágábbnál, drágább üzletekkel, de ennek is megvolt a maga hangulata. Beültünk egy főtéri bárba, Máténak égető szüksége volt egy kávéra a koránkelés miatt, én pedig ittam egy Aperol Spritzet, mert nincs Olaszország a jó öreg Aperol nélkül. Miután megpihentünk kerestünk a közelben egy éttermet, ahol én egy hagyományosabb szardíniás pizzát ettem, Máté pedig egy kicsit sem hagyományos sültkrumplis (igen jól látod) pizzával lakott jól. Jól lakottan, teli hassal indultunk a szállásra, ami a Hotel San Francisco volt Milánóban. Mindenkinek jó szívvel ajánlom ezt a hotelt, ami nagyon jó áron volt, teljesen kielégítette minden igényünket, és egy csodás olasz reggeli is az árban volt.

Az esténket mindenképp a dómnál szerettük volna eltölteni, így miután elkészültünk neki is indultunk a városnak. Metróval könnyen és gyorsan el lehet jutni bárhová a városban, ha pedig 24 órás jegyet vesztek az éri meg a legjobban, mi erre sajnos már csak este jöttünk rá, de így másnap még fel tudtuk használni. Amit először megpillantasz, amikor feljössz a metróaluljáróból az a gyönyörű dóm, a brutálisan nagy tömeg, és az erőszakos kéregetők. Utóbbiakból másnap is volt szerencsénk kifogni egy igen erőszakos férfit, de erről majd később. Nem volt étterem foglalásunk (nem is tudom mit gondoltam), és mindenhonnan folytak ki az emberek, sorban álltak a szabad helyekért. Kicsit elkeseredetten konstatáltuk, hogy nem fogunk a dómnál vacsorázni, amikor megpillantottunk egy helyet, ahonnan épp felállt egy pár, mi meg azonnal lecsaptunk rá. Mivel én még mindig a brutál sós szardíniás pizzámat emésztettem és egyáltalán nem voltam éhes, így csak Máté evett, én pedig koktéloztam, vagyis koktéloztunk. Igen hamar jókedvünk lett ha értitek, már a nyakunkban is emberek ettek, konkrétan összeért a könyökünk a mellettünk ülőkkel, amikor elkaptunk egy igazi instagram pillantot egy párnál. Ne értsétek félre, mi is posztolunk sokszor, de hirtelen olyan vicces lett a szituáció, hogy muszáj volt megörökítenünk. Egy vízipipa társaságában folytattuk az estét, és már nagyon nagy szükségünk volt egy ilyen igazi, kettesben (ha nem számítjuk a körülöttünk lévő tömeget) őszintén elbeszélgetős estére, és mindezt a milánói dóm lábánál ejthettük meg. Vacsora után még sétálgattunk egy kicsit a Vittorio Emanuele impozáns üzletei között, mint a Gucci, Louis Vuitton, Prada vagy a Massimo Dutti. Már majdnem éjfél volt, mégis hatalmas volt a tömeg itt is.

A másnapot egy csodás olasz reggelivel indítottuk, a hotel gyönyörű kertjében egy espressoval és egy capuccinoval. Hát mit mondjak jobban nem is indulhatott volna napunk. Kicsekkoltunk és a Sforzesco kastély felé vettük az irányt metróval. Békésen sétáltunk a kastélyhoz amikor, egy férfi aki karkötőket árult lecövekelt előttünk. Elutasítva sétáltunk volna tovább, amikor fogott egy karkötőt és a vállamra rakta, majd nyújtotta kezét pénzért. Máté gyorsan lekapta rólam és haladtunk tovább, de sétált velünk, többszöri elutasítás után kopott le rólunk, majd egy velünk szembejövő férfi karjára kérdés nélkül rákötötte. Egyikőnknek sincs baja a kéregetőkkel, de aki ennyire erőszakos, nálunk csak azt éri el, hogy a kellemetlen szituáció miatt biztos nem kap egy centet sem. A város egyetlen negatív pontja számunkra ez volt. A kastély látogatását, ami a milánói építészet egyik legjelentősebb alkotása semmiképpen ne mulasszátok el, ha itt jártok. A 15. században épült kastély egykoron a milánói hercegek lakhelye volt. A kor zseniális művészei közül itt dolgozott Leonardo da Vinci is, akinek tiszteletére egy múzeum is készült a kastélyban, hatalmas volt a sor, ezért mi ezt kihagytuk.  Egy hatalmas park köré épült a kastély, jó pár órát el lehet tölteni a bejárásával. Amikor mi érkeztünk egy több napos futófesztivál kellős közepére csöppentünk, így még jobb volt hangulat, Máté persze meg is jegyezte, hogy ha ezt tudja biztos elindult volna rajta. Átsétálva a parkon a diadalívnél kötöttünk ki, amit 1807-ben kezdtek el építeni Napóleon emlékére, azonban az emlékmű építése félbeszakadt és csak 1815-ben I. Ferenc osztrák császár kezdeményezésére folytatták. Mátét befogtam fotósnak, készítettünk pár képet, majd tovább indultunk a következő és egyben utolsó helyszínünkre.

Navigli-ba érkeztünk, amit Milánó lagúnájának vagy kis Velencének is szoktak emlegetni. Ki gondolta volna, hogy olyan metropoliszban, mint Milánó fellelhető ilyen romantikus, csatornával körülvett mini városrész is. Egy hatalmas bolhapiac vette körül a csatornát, egy élmény volt végig sétálni rajta. Márkásabbnál márkásabb régiségeket szemelhetett itt ki magának az ember, vettünk is az öcsémnek egy Elvis Presley lemezt születésnapjára. Itt már céltudatosan mentünk egy olyan étterembe, amiről már korábban olvastam, és nem akartuk kihagyni, szerencsénkre hely is volt. A hely hangulata közvetlen a csatorna mellett zseniális, igazi olasz feeling kapott el minket. Az étterem neve Vetusta Insigna, Máté carbonara spagettit választott én pedig bolognait ettem, és persze nem hagytuk el az éttermet a tiramisu kipróbálása nélkül.

Mivel még volt egy jó pár óránk a repülő indulásáig (este 9-kor indult vissza, vagyis azt hittük…), ezért visszatértünk a dómhoz császkálni, és mivel számomra nem telik el úgy út, hogy ne menjek be egy Primarkba, így ide is betértünk, és nem távoztunk üres kézzel.

A reptérre érkezve nyugodtan csekkoltunk be, amikor túl nagy tömeget véltünk felfedezni az amúgy kis reptéren. Gyanúsan sokan várakoztak és kisebb tömeg ült a földön kb. mindenhol. Amikor megláttuk a kivetítőt amin az induló járatokat jelenítik meg azt hittük rosszul leszünk. A nagyjából 20 járatból 13-hoz késés volt kiírva, ennek nagy részét az idő előrehaladtával törölték is. A budapesti járathoz akkor 1 óra 20 perc késés volt kiírva és már csak azért imádkoztunk, hogy ne töröljék. Több órás várakozás várt ránk a földön ülve, és hát próbáltuk elütni az időt. Amikor megnyitották a kaput fellélegeztünk, ám már a gépen ülve 20-25 perces várakozás után bemondták, hogy egy kis probléma adódott, ugyanis a crew munkaideje a késések miatt le fog járni. Újabb sokk után és még több várakozás után, végül megoldódott a gond, és épségben hazaértünk.

Összeségében imádtuk Milánót, a kettesben töltött időt, a finom ételeket, és a gyönyörű helyeket. Ha eddig nem voltál biztos Milánóban, nyugodtan írd fel a bakancslistádra, egy könnyed kiruccanásnak is tökéletes választás.