Jázmin ébresztője egész korán szólt, így időben el tudtuk indítani a napot még a nagy meleg előtt. Egy gyors avokádós tükörtojásos reggeli, és már kocsiban is voltunk. Az egész kis kiruccanásunk alatt Altea-t vártam a legjobban, és nem csalódtam. Ez a város tényleg mesés, a gyönyörű virágba borult fehér házikóival, és kedves lakóival együtt. A lélegzetem is elállt, olyan volt mintha egy spanyol filmbe csöppentünk volna. Bár 9:30-kor még egy lélek sem járt az utcán, elsőre kicsit olyan világvége hangulata volt, de így legalább kicsit befelé fordulva, csendben tudtuk szemlélni a mesébe illő utcákat. Érdekes módon Jázmin is tágra nyílt szemekkel nézelődött egyetlen szó nélkül.

Az óváros legszebb monumentuma a Nuestra Senora del Consuela templom volt. Szerintem egyszer mindenkinek el kéne látogatnia ide, félreértés ne essék nem vagyok egy őshívő, és senkit nem szeretnék meggyőzni létező avagy nem létező dolgokról. Mint majdnem minden embernek, nekem is egy halom kérdésem lenne Istenhez (vagy az univerzumhoz, hívd ahogyan te szeretnéd) amit nem értek, és jó lenne egyszer válaszokat kapni, ennek ellenére is imádom a templomokat, lehet az akár csak egy kis kápolna, vagy egy bazilika. Talán azért, mert ahogy belépek egyből olyan nyugalom árad szét a testemben, mint sehol máshol. Ilyenkor szerintem még az idő is megáll egy pillanatra ahogyan elmélázol ott bent a síri csendben, mintha tényleg egy másik világba lépnél be, és ez annyira jól tud esni a mai rohanó világban. Amíg körülnéztünk odabent, a város is elkezdett felébredni szép lassan, így leültünk a templom melletti kávézóba, én ittam egy cappuccinot, Máté pedig frissen facsart ananászlevet kért. Egyre melegebb lett, Jázmin is kezdett nyügisebb lenni, így gondoltuk álljunk is tovább. Igen ám, de ez persze nem volt olyan egyszerű, ahogy azt elképzeltük. A kis térről három utca is vezet lefelé, de mindegyik lépcsős volt, hol szélesebb, hol nagyon keskeny és magas lépcsőkkel. Persze babakocsival inkább a szélesebb utcát választottuk. Máté felvette Jázmint, én meg szerencsétlenkedve lebaktattam az üres ámbár így is rohadt nehéz babakocsival (szeretjük, de súly szempontjából nem volt a legjobb döntés és erre most jöttünk rá csak igazán). Itt újabb gyönyörű térre érkeztünk, de itt újabb lépcsők következtek (na ne..), egészen le a partig ami igencsak messze volt még. Mivel a kocsink fent parkolt, elképzeltem, hogy ha most le is szenvedjük magunkat, ide vissza is kell jönni (no way). Majd eszembe jutott, hogy a prolapsusommal, egy k*rva nehéz babakocsival és egy három hónapossal merész vállalkozás lenne, úgyhogy ezt most kihagytuk. Helyette Jázmin ekkor fent elaludt a babakocsiban, aminek nagyon örültünk, mert a nagy melegnek köszönhetően nem sokat alszik mostanában napközben. Kb. egy fél óra múlva elindultunk vissza a kocsihoz (ami újabb lépcsőket jelentett), a következő úticél a 11 km-re található Calpe volt.

Mint majdnem minden turista, én is utánanéztem annak, hogy mit érdemes megnézni itt, és egy nagyon érdekes épületre lettem figyelmes a neten a neve: La Muralla Roja, 1973-ban épült, Ricardo Bonfill műve. Az ember elsőre azt hinné, hogy ez egy műemlék, arra senki sem gondol, hogy az épület 50 magántulajdonban lévő lakást tartalmaz. A 21. századnak köszönhetően, egy pillanat alatt tipikus Instagram-fotós hely lett, ami persze egyik tulajdonosnak sem tetszik, a mai napig harcolnak azért, hogy ez ne így legyen. Olyannyira elfajult a dolog, hogy egyik évben arra lettek figyelmesek, hogy 20 turista mászik fel a kerítésen, és mennek befelé a jobb fotók elkészítésének érdekében. Hiába van kiírva, hogy belépni tilos, magánterület, sokakat ez sem tart vissza. Az instagramon 12.800 fotó található meg #lamurallaroja hashtaggel. Egyelőre a város vezetése, nem nagyon akar lépéseket tenni az ügyben. Belegondolva, elég szörnyű lehet, hogy egy nehéz nap után hazamész, és mindenhonnan kamerázó turisták vesznek körbe. Bár az egész épületet körbe lehet sétálni kívülről, mi csak a parkolóból készítettünk néhány fotót erről a különleges épületről.

Caple belvárosában már jóval nehezebb volt helyet találni, több kört is megtettünk mire lett helyünk. Egy tipp: ne vegyetek parkolóautomatából jegyet hétvégén, mert nem kell, hétvégén ingyenes a parkolás a legtöbb helyen. Persze az én spanyolul nem beszélő férjem, rögtön vett jegyet hétfőre, úgy, hogy vasárnap volt. Jázmin már-már hagyománynak számító üvöltése sem maradhatott el a parton, hála istennek hamar találtunk egy olyan éttermet, ami árnyékban volt és járt rendesen a levegő, így 12:30-kor leültünk. A kisasszony megebédelt, így mi is rendelni szerettünk volna, de miután megkaptuk az italokat, nem kaptunk étlapot, a pincérek leültek, a szakács pedig kijött cigarettázni. Gyorsan kiderült, hogy 13:00-13:30 előtt szinte sehol nem nyit ki a konyha, mondjuk ha belegondolok, hogy 10-11 körül még nyugodtan reggeliznek, érthető a későbbi nyitás. Nekünk persze már kopogott a szemünk az éhségtől a 7:30as reggeli után. 14 óra után viszont már fullhouse volt az étteremben. Miközben visszasétáltunk a parton a kocsihoz, több ingatlanirodán is megakadt a szemünk. Elgondolkodtunk, hogy milyen lenne itt élni. Persze egy idegen országba való költözés sosem könnyű menet: otthonhagyod a családod, belecsöppensz egy idegen kultúrába, és persze senki nem beszéli az anyanyelved. Mi az amit kapsz cserébe? Új esélyt, talán szebb jövőt is (de ez persze mindig csak később derül ki) és újabb kalandokat. Ki tudja lehet, hogyha legközelebb a Costa Blancán járunk már életvitelszerű bejegyzések lesznek a blogon? Meglátjuk…