Akár azt is írhatnám, hogy a mai napunk szuperül telt, nem volt semmi gond, mindent kézben tartottunk, és persze mindent meg tudtunk nézni amit akartunk. Ezt is írhatnám, de mivel megígértem hogy mindenről őszintén beszámolok nektek, így ez most nem az a rózsaszín felhős történet.

Reggel mindenki boldogan és mosolygósan kelt, úgy éreztem ez egy jó nap lesz, ha azt nézzük volt boldog része is, de a bonyodalom kicsit több volt. A terv Alicante bejárása volt, viszont mivel a kis útitervünket otthon hagytam, így maradt az improvizáció… na ez volt az első hiba amit elkövettünk egy három hónapossal. Biztos vannak olyan anyukák, akik simán lehozzák a napot így is, de bevallom nekünk ez most nem sikerült, úgy ahogyan elképzeltük.

Azért ejtsünk egy pár szót Alicantéról. Alicante (katalánul Alacant) a Costa Blanca egyik legfontosabb városa, a Benacantil-hegység lábánál fekszik. Hivatalos nyelve a katalán és a spanyol. A város nevéről egy legenda is kering, Ali és Cántara, a szerelem és háború legendája. A történet két fiatalról szól Aliról és Almanzor-ról akik elakarták nyerni egy hercegnő szívét, akit úgy hívtak Cántara. A két név alapján nem nehéz kisakkozni hogy ki nyerte el a hercegnő szívét, kettőjük nevéből lett a város neve Alicante. A város egyik legnagyobb látványossága a Santa Bárbara kastély, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tengerpartra. Bár tervben volt, hogy megnézzük mi is, ma nem jutottunk el odáig.

Már a parkolás is nehézkes volt, végül egy mélygarázsban (Parking Canalejas) tudtunk megállni a kikötőtől 5 perc sétára, egy óra 1,70 euró volt. Gyerkőcöt gyorsan babakocsiba raktuk és nekiindultunk. Végigsétáltunk a 600 méteres Explanada-n, amit 6,6 millió piros, fekete és krémszínű márványcsempe darabból raktak össze. A sétány legimpozánsabb épülete a Casa Carbonell, ami a húszas években épült, Juan Vidal Ramos építész műve, kupolái a város legkarakteresebb vizuális elemei. Innen azonban sajnos túl messzire nem jutottunk, mert Jázmin éhségjelzője igen hamar max hangerőre kapcsolt. Azt már a reptéren is megtanultuk, hogy pelenkát cserélni és etetni bárhol bármikor tudni kell és kész, nincs mese meg kell oldani, mert az ő nyugalma az első. Mivel már a parton sétáltunk, ahol semmi árnyék nem volt, egy étterem mögött álltunk meg etetni, igazán romantikus volt a kukák közelében ezt megejteni, viszont itt még megvolt a kellő humorunk a dologhoz. A következő megálló a híres Mercado vagyis piac volt, viszont gyermekünk még itt se mutatta a hajlandóságot, hogy együtt működjön velünk, így csak gyorsan végigrohantunk rajta. Kezdtünk mi is éhesek lenni, de azt se tudtuk hol vagyunk, merre szeretnénk menni, Jázminnak mi a baja, fog-e egyáltalán aludni a  babakocsiban vagy hagyjuk az egészet és könyveljük el, hogy ez egy ilyen nap? Gyors boltba szaladás (tényleg kb. mindenhova rohantunk mint a mérgezett egerek), és itt jött a nagy rejtély, kiderült számunkra,hogy a spanyoloknak fogalmuk sincs arról, hogy mi az a babavíz és az ugyan minek kell az nekünk? Hát igyon a gyerek tejet minek neki víz? Ennél a pontnál kezdtem kicsit elveszni, és azt is tudom, hogy babavíz nélkül is lehet élni, de igencsak megkönnyítette volna a dolgunkat ha találtunk volna valahol. Egy doboz macaronnal enyhítettem a bánatom, ami viszont tényleg 5 csillagos volt, még az amúgy nem édesszájú férjemnek is ízlett ami nagy szó. Kipróbáltuk a horchatat is, ez egy növényi alapú ital, ami áztatott, őrölt es édesített (értsd brutálisan édesített) tigrisdióból készül. Miután majdnem cukormérgezést kaptunk, beugrottunk a Corte Inglésbe is, ami Európa legnagyobb áruházcsoportja, világszinten pedig a harmadik. Én egyszerűen imádom, napokig el lehetne bóklászni, mi az első szintig jutottunk onnan is Jázmin kapott egy nagyon jópofa csörgőt. Visszasétáltunk a parkolóhoz es innen kezdődött csak az igazi móka… Jázmin paradicsomvörösre üvöltötte magát a légkondis kocsiban, mióta megszületett talán most először voltam teljesen tanácstalan, pedig azért egy anya szerintem az esetek 99%ában tudja, hogy mi lehet a gond és az esetek nagy részében meg is tudja azt oldani. Még a mindenre felkészült férjemet is annyira meglepte a hirtelen jött hiszti, hogy azt hittük ördögűzőt kell hívni, mert valami tuti megszállta a gyereket. Később kiderült, hogy drága kislányunk valószínűleg csak elkezdte a határokat feszegetni, mert ahogy visszaértünk a szállásra fülig ért a mosoly a száján. Még meg is kérdeztük hogy szerinted ez vicces? Mire szinte hangosan kacagott… 

A nap további része medencézéssel telt, és azzal, hogy állandóan kizavarjuk a tulaj kutyáját, Mikey-t a mopszot a lakásból. Imádjuk a kutyákat, nekünk is van, de a kis terrorista úgy gondolta, mindenképpen be akar jutni hozzánk, és megmutatni, hogy ezen a portán bizony ő a főnök , persze gazdáira ügyet sem vetve. Mikey-t nem érdekelte sem a neve, sem az ezerféle jutalomfalat amivel próbálták kicsalogatni. A nap fénypontja pedig, drága tulajunk szomszédjai voltak, akik pont altatáskor átjöttek grillezni és végig üvöltve beszélve  ("gyönyörű” német nyelven) végigdumcsizták az estét míg mi már mindenféle pózban altatni próbáltunk a ház minden pontján. 
Hát így telt az első napunk Spanyolországban, szurkoljatok, hogy a hét többi része jobban sikerüljön. Az erő legyen velünk, és ne hagyjon el bennünket a remény.