A férjemmel mindig is aktív életet éltünk, már gyerekkorunkban sem tudtunk sokáig egy helyben megmaradni. Imádunk utazni, felfedezni, jókat enni, na és persze az életünk a sport, így állandó mozgásban vagyunk. Sportolunk éjjel-nappal amikor csak tehetjük, vezetjük a saját triatlon egyesületünk, és idővel családot szerettünk volna, így először lett egy dalmatánk. Egy nagyon bolond és hiperaktív dalmatánk. Amikor elújságoltuk a családnak és a barátoknak, hogy kutyánk lesz csak fogták a fejüket: úristen… lakásba? Dalmata? Tudjátok mennyi idővel jár? Mindent szét fog rágni, és az egész lakást összepisili majd. Mi lesz a versenyekkel? Hova rakjátok? És ha jön a baba, akkor mi lesz? Levegővétel nélkül sorjázták a kérdéseket, mi pedig jót mosolyogtunk és elindultunk a tenyésztőhöz. Szerelem volt első látásra. Az első éjszaka annyira féltünk, hogy bepisil, hogy szó szerint mellette feküdtünk a helyén. Semmi gond nem történt, és napról napra egyre bátrabban közlekedtünk vele. Nem voltak szétrágott cipők, helyette volt megrágott fal. Sétálni nem lehet vele, csak maximum rohanni 190-es pulzussal, és állandóan (de értsd szó szerint) állandóan pörög, nem lehet lefárasztani vagy csak nagyon ritkán egész napos sporttal (még jó, hogy anno azért nem akartunk vizslát, mert túl hiperaktív). Minden rosszaságával együtt (amiből hála istennek kevés van) teljesen a szívünkhöz nőtt. Vittük magunkkal a triatlon versenyekre (nem sült el mindig jól, de túléltük), volt külön kutyás nyaralás a Balatonnál, ahol csak rá koncentráltunk és a hosszúhétvége csak róla szólt, kutyás stranddal és sok játékkal. 1 év után úgy voltunk vele, hogy ezzel a feladattal igen jól megbirkóztunk így jöhet a baba. Jött is, még azelőtt, hogy ki tudtuk volna mondani, hogy baba…

Miután Jázmin (nekünk csak Jázó) megszületett igencsak elkapott a pánik, hogy mégis hogyan fogjuk folytatni az életünket, inkább majd kihagyom a versenyeket és várunk, amíg egy éves nem lesz? Nem megyünk az idén nyaralni? Babával vajon lehet világot látni? Elkezdtem követni utazós anyákat, akik 2 vagy akár három gyerkőccel járják a világot, a legfiatalabb porontyaik alig 2-3 hónaposak. Megnyugtatott, hogy igenis léteznek ilyen gladiátor anyucik, akik minden nehézség ellenére képesek akár a világ másik felére is elutazni. Hiszek abban, hogy egy babának mindegy, hogy hol van, a lényeg a nyugodt családi környezet, és egy külföldön is tartható már kialakult napi rutin. Szóval a recept a babás utazáshoz: egy kiegyensúlyozott baba, egy nyugodt anya, egy még nyugodtabb apa, jól összehozott logisztika és a napi rutin megtartása. Könnyű ezeket így leírni és elolvasni, de vajon megvalósítható? 6 nap múlva a mi kis családunk is megtapasztalja, amit ti is figyelemmel kísérhettek majd itt a blogon és Facebookon is. Tabuk nélkül, őszintén fogom leírni az Alicanteban töltött napjainkat egy három hónapos huncut kislánnyal. Bizonyára nagyon sok családi utazós blog kering már a neten, mégis úgy gondolom érdemes lesz leírnom a tapasztalatainkat, mert Hadháziéknál valami mindig történik, kezdve az állandó késéseinkkel, az utolsó pillanatban való szervezkedésről már ne is beszéljünk. Vajon időben odaérünk a reptérre? Meglátjuk…