Megszólalt az 5:30as anyaébresztő, úgy voltam vele, hogy inkább felkelek hamarabb, és minden ami kimaradt a bőröndből bepakolom, rendet rakok, reggelit csinálok (én kis naiv), így majd a Hadházi család életében először időben el fog tudni indulni. Aha jó poén… Minden jól indult, eléggé sínen voltunk magunkhoz képest, amikor ráneztem az órára 7:15-kor, hogy baszki még nem ért ide a kutyaszitter, 7 óra volt megbeszélve. Messenger gyorsan csekkol, 6 órája volt elérhető, nem baj csörögjünk rá… a hívott szám nem elérhető… erre a hangra olyan gyorsan felugrott a pulzusom, mint amikor zsigerből érzed hogy valami nem oké. Nem baj nyugodjunk meg, próbáljuk messengeren hívni, kb. fél perc múlva felvette (egy órának tűnt) hogy basszus elaludt… Ránéztem ismét az órára 7:26, 7:50-kor kell indulnunk, nem fog ideérni mire mennünk kell. Hála istennek van egy fantasztikus anyukám aki, meg tudta várni és mi elindulhattunk, de ekkor már olyan pánikban és stresszben voltam a kapkodás, aggódás és a forgalom miatt hogy elsírtam magam, gondoltam jól kezdődik az első utunk. 

Anya tiszta ideg, apa meg csak röhög szokás szerint (szerintem ő igy vezeti le a feszültséget). Bár a forgalom miatt nem volt gond, a reptérhez közeledve megcsapta az orrom a kakiszag, amit egy perccel később drága férj is megerősített: Úristen mi ez a szarszag? Parkolóba gyorsan be, végülis mindent meg lehet oldani a kocsiban, egy gyors pelenkázást is. Ezzel nem is lett volna gond, ha drága gyermekünk nem a háta közepéig lett volna szaros. Volt egy plusz ruhánk, pont az ilyen esetekre, így egy gyors öltözést is meg kellett ejteni, amit persze minden gyerek imád (persze,hogy nem). A becsekkolás, ellenőrzőkapu, felszállás a gépre, mind-mind zökkenőmentes volt, Jázmin az egészet végigaludta, plusz mivel babával vagyunk mindenhol előre engedtek (lehet h eddig is így kellett volna csinálni?)

Ahogy felszálltunk a gépre újra elöntött a pánik: te jó ég mikor ment össze így ez a gép? Persze nem lett kisebb és bár sosem volt nagy, babával és egy halom cuccal, úgy tűnt mintha kb fele akkora lenne, mint amikor utoljára ültünk wizzairen. Úgy éreztem mindenki az aurámba liheg, repülni meg amúgy sem szeretek. Egy nagy szerencsénk volt, hogy ott volt velünk a férjem, aki szó nélkül minden súlyt levett a vállamról, egy halom alkalommal pelenkázott (igen Jázmin úgy gondolta a repülőn is kipróbálja milyen kakilni), etetett, altatott, mászkált, intézkedett, úgyhogy innen is köszi Hubby! 

Miután leszállt a gép, elvittek minket a bérelt kocsinkhoz, amibe kocsibolondokként azonnal beleszerettünk, nagyon pöpec kis járgány (Citroen C3), annak már kevésbé örültünk, hogy úgy kellett betetrisezni magunkat a kis csomagtartója miatt, de elnézzük neki. A szállásunk Mutximel városában van, 30 percre Alicante repülőterétől. Közel távol nincs senki és semmi, de azt hiszem jelenleg pont erre van szükségünk, egy kis nyugodt elvonulásra. Később a szállásról is lesz bejegyzés és az első nagybevásárlásról is, szerintünk megér egy misét, viszont régen volt már fél hat, a gézengúzunk is alszik már, mi pedig megyünk koccintani, hogy megünnepeljük sikeresen megérkeztünk Spanyolországba, szívem országába.