A reggelünket igencsak megcsúszva kezdtük, 9-kor keltünk (ha spanyolok lennénk még ez is korai kelésnek számítana, ugyanis ők 10 óra előtt kb. levegőt venni sem hajlandóak), mert Jázminnak becsúszott egy hajnali etetés. Bár bevallom jól esett tovább aludni, mint a megszokott, de fullasztóan meleg volt, ami annyit jelentett, hogy kemény nap elé nézünk. Mivel egyikőnk sem bírja a hőséget (mondjuk van aki igen?), úgy döntöttünk egy közeli várost látogatunk meg: Villajoyosa-t. A neve jelentése: vidám város. Ez a név azonnal értelmet nyer, amikor a szemed elé tárulnak az élénk színű, keskeny házacskák egymás hegyén hátán a mediterrán tenger partján.

25 perc alatt megérkeztünk, parkolóhelyet könnyen találtunk, majdnem egészen a partig le tudtunk menni. Három dologgal szembesültünk azonnal ahogy kiszálltunk a kocsiból: borzasztóan meleg van, egy fikarcnyi árnyék sincs sehol, és olyan szél van, hogy a hajat letépi a fejünkről. Bár éreztem, hogy ez nem az az órákig sétálgatunk andalogva című városnézés lesz (ez sem), itt még pozitívan álltam a dolgokhoz. 5 perccel később Jázmin a tudtunkra adta, hogy sürgősen etessük meg vagy azonnal éhenhal. Férjem kiváló ötlete az volt, hogy a pálmafák alatt etessük meg közvetlen a parton, egyrészt mert csak ott van árnyék, másrészt meg milyen csodás a környezet. Le is mentünk az első lejáratnál ahol a babakocsival együtt térdig (nem bokáig, térdig!) süllyedtünk a homokba. Toltuk, húztuk, vontuk, persze csak jobban elsüllyedt az üvöltő gyerekkel együtt. Jázmint gyorsan kivesszük, apa babakocsit a nyakába veszi és az egész part azt nézi, ahogyan a Hadházi család, kúszva-mászva, sikító gyerekkel és babakocsival a vállán “rohan” a pálmafák felé. Oké megvagyunk, de most hova ülünk le? A homokba? Nem. Anya gyorsan szalad vesz egy gyékényt pár euróért a legközelebbi boltban, majd “szalad” vissza a futóhomokban. A gyékényt próbáljuk lerakni a földre, ami persze varázsszőnyegként repked jobbra-balra, sebaj legalább van hova letenni a gyereket, csak essünk már túl az etetésen. Gyerkőc nyugodtan meghamizik, mehetünk tovább.

A város látványa tényleg csodás, akár egy mesekönyv házikói is lehetnének. Véletlenül pont betekintést nyertünk az egyikbe, egy nagyon szűk meredek lépcső vezetett felfelé, Máté még meg is jegyezte, hogy úristen itt aztán nem mennénk fel egykönnyen. Pár perccel később egy idősebb hölgy megállt mellettünk robogóval, és megkérdezte, hogy beszélünk-e spanyolul, mire azt feleltem, hogy igen. Elmesélte, hogy épp látta, hogy mennyire rácsodálkoztunk a szűk lépcsőre, és annyira vicces volt az arckifejezésünk, hogy elnevette magát, majd közölte, hogy amúgy itt minden ház ilyen pequenita (vagyis picike), majd megjegyezte, hogy Jázmin milyen gyönyörű és továbbállt. Ha valamit imádok Spanyolországban az az emberek közvetlensége, csak pár napja vagyunk itt, de több idegennel elegyedtünk eddig szóba, mint összesen eddig Magyarországon. Az emberek nem félnek megszólítani, ha valami vicceset látnak, megdicsérnek ha tetszik nekik valami, és gratulálnak a gyönyörű kislányodhoz. És még egyszer mondom ezek vadidegen emberek, akiket először látsz az utcán. Amikor megkérdezi, hogy vagy, hogy hívják a kislányodat, mennyi idős akkor érdekli is a válasz nem csak udvariasságból kérdezi meg.

Jázmin közben elaludt a babakocsiban, így úgy döntöttünk ideje nekünk is enni valamit. Egy olasz étteremre esett a választásunk (tudom Spanyolországban vagyunk) teljesen véletlenül. Én egy pestos paradicsomos calzone-t kértem Máté pedig milánói bordát. Már vártuk a rendelésünket egy ideje, amikor eszünkbe jutott a parkolás (neee már megint), 10 perc múlva lejár. Máténak ismét volt egy kör futása a hét végére lassan csak összeadódik egy teljes futás, ha már minden nap elmondja, hogy edzeni szeretne. Közben a pincérnő meghozta a rendeléseinket, és kissé hangosan konstatálta félig belelógva a babakocsiba, hogy jaj Jázmin de szép, mire persze felébredt… éljen. A nagy kék szemeivel kért számon, hogy miért van benne a néni az aurájában, majd a szája lefelé görbült a pisis pelus miatt. Úgy voltam vele, hogy nekem nincs szükségem mosdóra, simán tisztába teszem a babakocsiban ahogyan eddig is. Igen ám, de abban a pillanatban, hogy lekerült a koszos pelus, jött egy nagyobb “fuvallat” vagy inkább egy kisebb orkán, ami azonnal segített Jázminnak meghozni az újabb ihletet, és így egy kisebb Balatont pisilt a mózeskosárba. Egy hangos légyszii nee hagyta el a számat, de már késő volt, mosolyogva, elégedetten és persze megkönnyebbülten vigyorgott rám. A babakocsit kitettük a napra, a kisasszony pedig az ölünkből kísérte végig amíg megebédeltünk, de egyre nagyobb volt a forróság, amint mindannyian nehezen viseltünk. Persze nem csak mi, hanem a pincérek is,akik percenként jajgattak fel egy újabb betérő vendégnek, hogy: Ay qué calor! ami körülbelül annyit tesz, hogy jaj milyen hőség van. Később azt is elárulták, hogy ezzel megdőlt a melegrekord, ugyanis május végén augusztusi meleg van, árnyékban 32 fok, napon 40-42. Így mi is húztuk inkább a nyúlcipőt hazafelé, majd pancsoltunk egy nagyot a medencében. Szép volt, jó volt, de elég volt!