A tegnapi napon Benidormot látogattuk meg, nem véletlenül. Egy kedves hölggyel volt találkozónk, aki mesélt nekünk a benidormi életről. Kissé félve, de annál magabiztosabban indultunk neki a napnak, vagy inkább azt mondanám próbáltuk azt mutatni gyermekünknek, hogy ma bizony ura leszünk a helyzetnek, ennek pedig egy oka van: a gyerekek kiszagolják a félelmet. Sokkal rendezettebben indultunk neki, mint első nap, próbáltam megjegyezni mit hova tettem, mert a hisztirohamok közepette általában azt is elfelejtem, hogy hogy hívnak, és ez nem vicc. Olyan pánikba tudok esni, hogy nincs meg a kedvenc cumi vagy a nyunyóka hogy teljesen lefagyok, mint egy éppen érettségiző diák. Se kép se hang. Bár tény, és ezt a családom tudja a legjobban, hogy én mindig keresek valamit (legtöbbször a telefonom), de tényleg állandóan. Édesanyám szerint a fejem is elhagynám ha nem lenne a "nyakamra ragasztva".

Beszálltunk a kocsiba még időben is voltunk (wow), Jázmin pedig két perc után már nyomta is a szunyát (dupla wow). Fél óra múlva meg is érkeztünk Benidormba, már az autópályáról lehetett látni a hatalmas felhőkarcolókat. Benidorm arabok lakta terület volt egészen a visszahódítsáig, amikor I. Jakab aragóniai király visszaszerezte ezt a provinciát csapatával. Bár az ő nevéhez fűződik a híres visszahódítás, a várost 1325 május 8-án alapította Benardo de Sarría.  1410-ben és 1448-ban ismét megtámadták a várost, kalózok törtek be a városba. Végül a halászat kezdte el megmenteni a város életét az 1700-ás években, ekkor mindössze 220 lakosuk volt. 1950 és 1967 között kezdődött a mostani urbanizáció kiépítése, persze jóval hátrébb szorítva a halászatot és a földeket. Belegondolva lenyűgöző, hogy egy kihalás szélén álló kis falu a halászatból később egy turisztikai nagyvárossá növi ki magát. Hogy mennyire tartotta meg a régi báját, ha engem kérdeztek semennyire, de mindennek megvan a maga szépsége és a pozitív oldala. Hetente 5-6 ezer turista látogatja meg Benidormot, ami havi 20-24 ezer embert jelent. A sok angol tusristának köszönhetően nem nagyon van olyan kávézó vagy étterem ahol ne beszélnének angolul, sőt olyan részei is találhatóak a városnak, ahol kis angol közösségek jöttek létre. 

Miután mindent megtudtunk amit szerettünk volna ovikról, sulikról, közbiztonságról, és úgy általánosságban az itteni életről, továbbálltunk nézelődni. Hála istennek Jázmin végig békésen aludt a babakocsiban, így végre egy kicsit fellélegezhettünk. Megnéztük a Balcón de Mediterraneo-t, ahonnan csodás kilátás nyílik az egész városra, tényleg fantasztikus hangulata van az egésznek, majd beültünk egy étterembe. Békésen ettük a salátáinkat, közben Jázmint is megetettük, amikor eszünkbe jutott, hogy baszki a parkolásunk mindjárt lejár. Turbó üzemmódba kellett kapcsolni, ha nem akartuk, hogy megbüntessenek, ugyanis kb. minden sarkon parkolóellenőr és rendőr található. Mondtam a férjemnek, hogy szaladjon be fizetni, ki ne kérje a számlát, mert itt az un momento és hozom az felér egy fél nappal, szóval ők soha sehova nem sietnek na, a te kedvedért meg pláne nem. Félúton visszafelé ugy döntöttünk, hogy Máté nyúlcipőt húz és a kocsihoz szalad (úgyis mindig edzeni akar). Az utolsó percben ért oda a kocsihoz, így megúsztuk a büntit. Hazafelé az úton még megcsodálhattuk egy párszor a monstrumokat és a gyönyörű tengerparti villákat, amíg végül olyan kicsire nem zsugorodtak, hogy szép lassan eltűntek a szemünk elől. Sikeres napnak könyveltük el a tegnapit, egészen az esti fürdetésig, amiután kislányunkat több mint egy óráig kellett ringatni. Nem baj, tudjuk, hogy nincs olyan, hogy kerek egész, ez így volt szép ez a nap.